(A történet a Három nap az élet című kisregény egyik fejezete. A kira-ügy lezárását követő napokban játszódik, és az SPK tagjainak sorsát követi nyomon.)
Lidnerről mindenki azt gondolta volna, hogy boldog gyermekkora volt. Takaros kis házban lakott valahol egy eldugott kis utcában mondjuk… Beverly Hillsben. Esténként moziba járt a barátaival, az iskolában ő volt a sztár, forogtak utána a fiúk…
Valójában egy vörös téglából épült piszkos kis bérházban tengette a napjait. A rokkantnyugdíjból csak erre tellett…
Apja, Horace Bullock is rendőr volt, méghozzá nem is akármilyen! A különleges alakulatnál dolgozott, és mindenki szép jövőt jósolt neki. Lidner kilenc éves volt, amikor a férfit lelőtték, és egy életre tolószékbe került. A felesége, egy csöndes, magának való asszony, aki soha életében nem dolgozott, és egyébként is hajlamos volt a depresszióra, nem egészen két évvel később felkötötte magát.
Ez nem törte meg Lidnert. Rajongva szerette az apját, mondhatni, egyedül őt, és csakis miatta lett belőle is rendőr. Egészen egyszerűen már kiskorától kezdve fel sem merült benne, hogy más hivatást választhat. Horace pedig – sok szülővel ellentétben – büszke is volt rá, hogy a lánya a bűnözők kézre kerítésére tette fel az életét.
- Majd te elkapod őket helyettem is, angyalom! El ám! Sosem szabadulnak meg a Bullockoktól! – mondogatta átszellemült arccal, és Lidner hamarosan ezt a mondatot tette az élete középpontjává. Minden ekörül forgott.
Nem volt kérdéses, hogy nem egyszerű járőrnek áll. Húsz évesen felvételt nyert a CIA soraiba, és bár eleinte csak irodai munkát kapott, hamar valódi ügynök lett belőle. Innen már nem volt megállás. Csak a Kira ügy…
Két évet vett el az életéből. Két évet! Két éve nem volt már otthon…
Lidner gyakorlott mozdulattal bevágta maga mögött a fekete Mercedes ajtaját, és felnézett a házra. Majdnem teljesen sötét volt már, a tegnapi hóból maradt latyakos pocsolyák felszínét most újra megdermesztette a fagy. Leszállt a köd, és mint valami könnyű fátyol, elhomályosította az előtte magasodó épületet, ami így még komorabbnak, még sötétebbnek tűnt.
De jó volt itthon lenni.
Lezárta az autót, és fellépdelt a bejárathoz vezető öt lépcsőfokon, aztán beütötte a kapukódot. Kattant a zár, és ő belökte az ajtót.
Lifttel ment fel a harmadik emeletre. Igyekezett mindent apróra megfigyelni, de minduntalan el-elkalandoztak a gondolatai. Túl sok minden kavargott benne ahhoz, hogy észrevehesse a liftajtóra ragasztott rágót, és pontosan belenyúlt..
- A fene…
Zsebkendővel dühösen levakarta magáról a gumit, és mire végzett, már nyílt is az ajtó. Könnyedén kilépett a liftből, és jobbra fordult.
Széles folyosón találta magát, a végén ablakkal, kétoldalt három-három ajtó. A sötét sárga fal mellett a földön néhol egy-egy virágláda állt, de nemigen törődött senki a beléjük ültetett növényekkel – fonnyatagon búslakodtak a plafonba süllyesztett lámpák nyújtotta félhomályban. Lidner észre sem vette őket. Megállt a jobboldali ajtó előtt, és kopogott. Nem, mintha azt várta volna, hogy bárki is kinyitja – de nem akarta megijeszteni a lakót azzal, hogy csak úgy benyit. Egy percig még elbabrált a kulccsal, mire megtalálta a helyes kombinációt. Kattant a zár, nyílt az ajtó… Fojtott hang hallatszott valahonnan a sötétbe borult lakás mélyéről.
- Ki az? - Lidner nem felelt, csak gondosan becsukta maga után az ajtót, és rátolta a reteszt, aztán kezében az utazókosárban alvó Morgannel, végiglépkedett a hamuszürke szőnyeggel borított rövid kis folyosón. Nem kapcsolt villanyt, jól esett most neki ez a sötétség. Baloldalt nyílt a mosdó, szemben a konyha, jobboldalt pedig a nappali… Lidner megtorpant az ajtóban, és újra kopogott, ezúttal az ajtófélfán. Háttal neki, egy barna bőrfotelben ült valaki, és éppen egy Chaplin-filmet nézett. Hát ezért nem égett sehol a villany…
- Ki az? – Öreges hang volt, egy kissé talán riadt is. Lidnernek nem jött ki hang a torkán egy pillanatig.
- Csak én vagyok, apa.
A szék megreccsent, ahogy a benne ülő minden igyekezetével megpróbált hátra fordulni. Lidner inkább besurrant a szobába, és gyorsan a fotel elé lépett. Borostás, barna ember nézett fel rá, arca máris csupa ránc, de a szeme… Ragyogó, szelíd, kék szeme volt - még ha most nem is látszott ez a sötétben -, legalább tíz évvel fiatalabb, mint az az arc.
- Halle... Holly drágám…
Két remegő, durva szálu pulóverbe bújtatott, vézna kar nyúlt felé, és Lidner, földre ejtve a táskát, gondolkodás nélkül az öregember mellkasára borult. Kis híja volt, hogy el nem sírta magát.
- Halle… Angyalom, hát hol jártál, hát miért nem…?
- Dolgom volt, apa. Tudod. Munka.
Nem volt fontos már, hogy két éve nem beszéltek. Eltűnt a harag, eltűnt az aggodalom, eltűnt a csalódottság, a bizonytalanság szülte fájdalom... Nem volt már sehol az a sok átsírt éjszaka, amikor egy magányos öregember félelemtől dermedt szívvel meredt a sötétbe, és próbálta elhessegetni magától a gondolatot egy szőke tincsekkel övezett arcról, ahogy puha párnák közt fekszik egy koporsóban… A lövések hangját, a boncterem zöldes lámpáinak fényét, ahogy tompán siklanak végig a jól ismert karcsú testen… Szorosan magához ölelte a lányt.
- Az a fránya munka… Legalább telefonáltál volna…
- Nem lehetett, apa…
- Semmi bajod?
Lidner felnézett rá, és elmosolyodott.
- Semmi.
- Halle, drága kicsi Holly, apád majd megőrölt miattad!
- Bocsáss meg érte… – Félretolta a tolószéket, és lekuporodott a fotel elé. Egy pillanatig szomorúan meredt a két csonkolt lábra, de aztán felnézett férfire.
- Hogy vagy?
- Én jól vagyok, kislányom, csak te hiányoztál.
- Ne haragudj…
- A munka.
- A munka.
Hallgattak. Horace remegő ujjakkal simogatta a selymes tincseket, mint húsz évvel azelőtt tette mindig.
- Nem beszélhetsz róla, ugye? – Lidner reménytelenül megrázta a fejét.
- Jól van... Jól van. De most már lezártátok az ügyet, ugye?
- Igen.
- Akkor már nem kell elmenned, igaz? Ilyenkor mindig kaptok egy pár hét szabadságot…
- Még van egy kis dolgom Japánban, holnap vissza kell repülnöm. De csak pár nap az egész. A jövő héten…
- Japán?
Lidner jelentőségteljesen pillantott fel a férfire.
- Szóval… Kira… - A lány lassan bólintott. Tudta, hogy Horace, bár a teste tétlenségre kényszeríti, nem hagyta, hogy megtörje az élet. Ugyanolyan rendőr, mint annakidején. Az igazat megvallva a Kira ügy előtt szinte minden ügyében segített valamit a lányának, a tapasztalatával, azzal, hogy pártatlanul szemlélhette a felvetett problémát – az esze a régi volt. Csak most, ebben az egy esetben… Az volt a feltétele, hogy Lidner az SPK tagja lehessen, hogy nem tart kapcsolatot a külvilággal, nehogy ez vezesse Kirát a szervezet nyomára. És Lidner tudta, hogy az apja szemében ez természetes. Csak azt sajnálta, hogy nem szólhatott neki előre… de hát ez is szigorúan tilos volt… És még most sem beszélhet a dologról. Soha nem is beszélhet majd. De azt is tudta, hogy Horace egyetlen szóból is érteni fog: Japán. És nem is kellett csalódnia. Így most már mindketten tudták a lényeget.
- Elfogtad Kirát, kislányom? – Horace hangjában mérhetetlen izgalom és öröm vibrált.
- El, apa…
- Tudtam! Tudtam, hogy te képes leszel rá!
- Többen voltunk, nem csak…
- De te is köztük voltál!
Horace csonka térdét csapdosva csak nevetett, és nevetett. Mérhetetlenül boldog volt.
- Büszke vagyok rád, Halle Bullock!
Lidner megrezzent. Két éve… Két éve, hogy senki sem mondta ki ezt a nevet. Horace talán tudja ezt, és azért...? Felnézett a férfire, mert az újra megszólalt.
- Azért egy-két dolgot mesélhetnél majd… Tudod jól, hogy én nem adom tovább.
- Jaj, apa…
- Tudom, nem lehet... A szabályzat… - Lidner megrázta a fejét. Nem, nem a szabályzat. Még csak nem is a lista, vagy a halálisten… Azt Horace gondolkodás nélkül elhinné neki. De Near… Light, Rester, Gevanni, Mello, meg a többiek.. Annyira... annyira más világ volt ez, mint ez a kis szoba, a régi szőnyeg, a képek a falon, a Chaplin film a tévében, a tolószék, a félig leeresztett redőny, a híg zöldségleves maradéka az asztalon…
- Majd mesélek. Majd ha sok időnk lesz. De holnap még vissza kell mennem.
- Tudom, tudom, az előbb mondtad… Nem vagy éhes? Margaret, tudod, a szomszéd vénasszony olyan finom sajttortát sütött nekem…
Lidner megrázta a fejét. Érezte magában a változást, és tudta, hogy Horace is érzi. Ezért nem faggatja, ezért nem szorítja még mindig magához, mint aki soha többé nem akarja elengedni… Hiába, hogy úgy szerették egymást, mint régen, ő, Lidner, egészen megváltozott ez alatta két év alatt. Idegenek voltak egymásnak, már nem tudtak úgy olvasni egymás arcáról… Hirtelen nagyon szerette volna visszacsinálni az egészet.
- Akkor… Akkor rendelünk valami mást… Ünnepelünk! Felhívjuk a…
- Nem kell, apa.
- Dehogyisnem, mindenki nagyon aggódott érted, csillagom, az egész család! Megérdemlik, hogy…
- Még ne hívjuk őket, jó? Majd... Majd ha végleg hazajöttem.
- A jövő héten? – Lidner bólintott.
- Jó, akkor csak… csak ketten ünnepelünk! Mindjárt kerítek valamit, talán akad még egy kis pezsgő…
- Apa.
- Tessék kicsim.
- Te nem szereted a pezsgőt.
- Igaz, de…
- Inkább... csak úgy legyünk. Jó?
Horace hosszan nézte a lányát. Volt valami mérhetetlen szomorúság azon az arcon.
- Mi a baj, kislányom?
- Semmi.
- Hosszú volt ez az ügy…
- Hosszú.
Lidner nem nézett rá. Horace megértette.
- Túl sok áldozatot követelt, igaz?
Lidner lassan bólintott.
- Olyat is, aki fontos volt neked...?
A lány megint bólintott. Könny szökött a szemébe, de minden erejével küzdött ellene. Horace lassan felemelte az állát.
- Itt sírhatsz, kicsim…
- Nem akarok.
- Én sem szeretem, ha sírsz. De néha muszáj…
Lidner gyorsan megtörölte a szemét.
- Nem fontos… Hoztam neked valamit. Ő itt Morgan… - elcsuklott a hangja, mert eszébe jutott, Near milyen szavak kíséretében bízta rá a macskát. Horace rá se pillantott az álmából felvert kölyökre, csak végigsimított a lánya arcán.
- Valami fiú dolog ez, igaz?
Lidner nem felelt azonnal, csak Morgan füle tövét vakargatta.
- Nem... vagyis, fiú, de nem úgy, csak… csak… Jobbat érdemelt volna. Többet. Érted?
Horace lassan bólintott.
- Itt mindig nyugodtan sírhatsz, Halle. Itt nem lát senki.
- Nem fogok sírni – felelte a lány, és halványan, szinte biztatóan rámosolygott az apjára. – annyit nem jelentett.
Horace persze nem hitt neki. De szerette volna, ha valódivá válna az a mosoly.
- Na, mutasd azt a huncut macskát… Nééézzenek oda, de sovány!
- Nem volt túl jó hete… - dünnyögte Lidner, de alig fejezhette be, Morgan hirtelen kiugrott a férfi öléből, azzal máris az asztalon termett, és szinte ész nélkül esett neki a kihűlt levesnek. Egy darabig csendben hallgatták a szürcsölését.
- Tudod mit, angyalom? Olyan rég kártyáztam már egy jót!
Lidner szemében valami különös, keserű melegség csillant. Mindig kártyáztak, már egészen kicsi korában is, ha ő valamiért szomorú lett.
- Kártyázni…?
- Van kedved? – Lidner bólintott. Hátra nyúlt a tévé alatti kis fiókos szekrénykéhez, ahol a paklit is tartották. Horace szinte vidáman szólt utána.
- Jó! Remek! De figyelmeztetlek, hogy ha megint én fogok győzni, te…
Lidner megdermedt. Teljes szívéből gyűlölte ezt a mondatot, mint még soha semmit. Egész testében megremegtette az elfojtott, kitörni készülő zokogás, és úgy megszorította a fiók kerek fogantyúját, hogy az kis híján a kezében maradt.
- Holly?...
Horace tétován, nehézkesen előbbre csúszott a fotelben, hogy elérje a lányát,
- Holly, kincsem, mi a baj?!
Lidner hirtelen, szinte vadul fordult meg, és átkarolva a férfi derekát, arcát a jól ismert, édeskés illatú pulóverbe fúrva hangosan sírva fakadt.
Gevanni nem tudta, hogy mit mondott Ryuk Lightnak: aki egy halálisten halállistáját használja, az boldogtalan ember lesz. Persze, ha tudta volna, az sem akadályozta volna meg abban, hogy letesztelje a találkozó előtt… Most mégis megérzett valamit ebből a törvényből.
Irtózatosan hiányzott neki Alena.
Gevanni egyetlen egyszer sem szegte meg az SPK első és legfőbb szabályát, és nem kereste fel a lányt – sem nyíltan, sem titokban. De most…. Most, hogy Kira halott, a lista pedig Nearnél van… Azaz, csak az egyik, a másikat állítása szerint elégette. De ez mindegy is. A lényeg az, hogy most már semmi sem gátolhatja meg, hogy megkeresse Alenát, csak a Near által rászabott feladat.
Borzalmas volt egyedül virrasztani abban a lakásban, egészen egyszerűen borzalmas. Hiába, hogy Near elküldette neki a legszükségesebb dolgait – váltóruhát, borotvát, fogkefét – Gevanni mindig is kínosan ügyelt a fogai tisztaságára -, ettől függetlenül nem tudott szabadulni attól a nyomasztó légkörtől, amit ez a sivár környezet árasztott magából. És ennek semmi köze sem volt ahhoz, hogy kik éltek itt előtte… Nem. Gevanni egy cseppet sem sajnálta Mellót - és Mattet sem. Ez utóbbit már csak azért sem, mert Near utasítására lefuttatta az ujjlenyomatát a rendőrség nyilvántartásában.
Ötvenkilenc esetben teljes egyezést talált, a legkülönfélébb bűntények kapcsán, és ebből tizenhét minden kétséget kizáróan gyilkosság volt. És ez csak az, amiről biztosan tudnak... Gevanninak akkor végképp meggyőződésévé vált, hogy a páros nem azért nyomozott Kira után, mert nekik is meggyőződésük volt, hogy el kell kapni – hanem mert féltették az életüket. Ettől az elmélettől pedig még maga Near sem tudta volna eltántorítani.
De az a szoba olyan irtózatosan üres és lehangoló volt a központ tágas terei és elegáns berendezése után, hogy ha bírta volna erővel, le se ült volna a kanapéra, hanem állva dolgozott volna, annyira undorodott mindentől. Igaz, hogy oda egyébként sem volt tanácsos leülni – csupa hamu volt az egész, és barna foltok éktelenkedtek rajta. Gevanni nem is akarta tudni, mi az… Ahogy az asztalon lassan, de biztosan bolyhosodó fekete csomóról sem, ami leginkább egy csokoládészószba vont kenyérre hasonlított…
Ki az az elmebeteg, aki csokoládészószt folyat egy szelet kenyérre?!
Gevanni fáradtan megdörzsölte a halántékát. Nem, ez így nem mehet tovább... Képtelen koncentrálni ilyen környezetben! Főleg egy ilyen feladatra… Ez a rendszer, először is, irdatlanul bonyolult, ráadásul olyan sokrétegű, hogy szó szerint mindenre alkalmas. Ráment az éjszaka, mire nagyjából rendszerezte a programokat, amiknek legnagyobb részéről még csak nem is hallott – alighanem saját fejlesztés lehetett mind. A fájlok meg… Nos, azokba még bele sem mert nézni…
Mit csinálhat Alina? Gondol-e vajon rá? Hordja-e még a gyűrűjét, vagy már más… Nem, nem! Biztosan nem ment hozzá senkihez! Két év nem olyan hosszú idő egy új kapcsolat számára… csak akkor kibírhatatlan, ha épp nem beszélhet az ember a másikkal… De akkor tényleg kibírhatatlan!
A fenébe is! Ki tiltja meg neki, hogy beszéljenek?!
Gevanni nem gondolkozott tovább. Kikereste a lány címét az adatbázisból, ami ugyan nem volt túlságosan törvényes, de hát most az egyszer… Még mindig ugyanott lakott, ahol két évvel azelőtt is.
Gevanni mélyet sóhajtott, és minden undoráról megfeledkezve hátra dőlt a kanapén, és lehunyta a szemét egy pillanatra.
Aztán gyorsan foglalt egy jegyet Chicagóba.
Kétszobás, világos, hetedik emeleti lakása volt Alenának Chicago szívében, ami a legkevésbé sem volt csöndesnek mondható. Gevanni azonban sosem bánta ez. Szerette a várost, az állandó nyüzsgést, a modern épületeket, a járműveket, egyáltalán, a gépeket és a technikát. A természet, a csöndes kisváros mindig is csak egy ábrándkép volt a számára. Talán ezért vette fel éppen a Gevanni nevet. Olaszosan hangzott, és a férfi a Keresztapa című film óta kedvelte az olaszokat. Meg az olasz kisvárosokat, persze, csak a távolból.
Alena tudott is olaszul. Az igazat megvallva az egyetem ideje alatt ismerkedett össze a lánnyal, történetesen éppen egy olasz nyelvtanfolyamon. Barátok lettek, aztán amikor mindkettőjüknek szinte egyszerre ment tönkre a kapcsolata, egymást vigasztalták. Tipikus történet… Gevanni négy év után, alig egy fél évvel az SPK megalakulása előtt kérte meg a kezét. Aztán… Aztán szó nélkül eltűnt a lány életéből. Egyik napról a másikra.
Élete legnehezebb döntése volt, és kétség kívül a legnagyobb hibája is. Ezt most már tudta… Azaz, akkor is tudta, csak valahogy nem akart tudomást venni róla…
Fogalma sem volt, hogy mit fog mondani a lánynak. Azt remélni sem igen merte, hogy ott folytathatják, ahol abbahagyták, hiszen… Alena valószínűleg rég halottnak hiszi. Már az is csoda lesz, ha nem ájul el ijedtében.
Nem mert felcsöngetni, megvárta, míg jön valaki, és kinyitja az ajtót. Szinte félig önkívületben szállt be a liftbe, és most… Most ott állt az ajtó előtt, keze a csengőn pihent, már csak meg kéne nyomni…
Gyerünk, Gevanni, olyan ez, mint egy lövés. Csak egy pillanatig kell erősnek lenned, amíg meghúzod a ravaszt… amíg megnyomod azt a csengőt. Aztán már minden mindegy…
Bimm-bamm…
Úgy vert a szíve, mint aki épp most futott maratont, és csakis ennek köszönhette, hogy nem volt sápadt, mint a halott. Hirtelen lépteket hallott az ajtó mögül, aztán kattant a zár, és…
Erre nem számított.
Minden másra igen, csak erre az egyre nem.
Egy harminc év körüli, barna bőrű, barna szemű, sötét hajú férfi állt előtte, egy szál rövidnadrágban, meg valami gyűrött ingben, amit szemmel láthatóan csak azért kapott magára, hogy ajtót nyisson, mert be sem gombolkozott. Egy pillanatig meglepetten nézett az ajtóban ácsorgó, öltönyös idegenre, aztán hanyagul megszívta a cigijét.
- Segíthetek? – Gevanni összerezzent a kellemes, mély hangtól.
- É-Én... Én csak... A nevem Stephen Gevanni, és… - észre sem vette, hogy nem a valódi nevét mondja. De nem is volt baj.
- Tudom, ki maga. – Gevanni rábámult, de Alena túlságosan is lefoglalta a gondolatait ahhoz, hogy komolyan foglalkozzon a dologgal
- Alena Diort keresem.
- Minek?
Ez már határozottan ellenséges hang volt, és a meleg, barna szemekben is egyszerre valami hűvös, távolságtartó megvetés csillant.
- Beszélnem kell vele.
- Alena mesélt magáról. – Gevanni már remegett az idegességtől, és fel sem fogta a mondatot. Engedje már be! A férfi észrevehette a nyugtalanságát, mert könnyedén az ajtófélfának támaszkodott, de fél kézzel a másik deszkába kapaszkodva elzárta Gevanni elől az utat. Nem volt durva mozdulat, de egyértelmű.
- Beszélnem kell vele. Itt van?
- Itt.
- Beengedne?
A másik nem felelt. Ebben a pillanatban egy fiatal, vidám hang csendült valahonnan a szobából.
- Mark, ki az? – Gevanni végképp elvesztette a türelmét.
- Beengedne?!
Mark mélyen letüdőzte a slukkot.
- Ha még egyszer, akár csak egyetlen szóval is megbántja…
- Mark, minden rendben?
- Persze, édesem! – Gevanni összerezzent. Nem, nem lehet… Hogy ez az alak….! Mark folytatta, ezúttal igencsak halkra fogva a hangját.
- Ha mégegyszer bántani merészeli, kiherélem. Világos? Jöjjön… – Oldalt lépett, éppen abban a pillanatban, amikor Alena bukkant fel a háta mögött.
Megtorpant, és földbe gyökeredzett a lába. Egy pillanatig még szólni sem tudott.
- Stephen… Stephen! – Egyetlen ugrással a férfi nyakába vetette magát, hogy majdnem feldöntötte.
- Te szemét, te rohadt szemét, hova a fenébe tűntél?! – Gevanni nem tudott megszólalni. Az arcán érezte Alena forró könnyeit; a lány az öklével verte a hátát, és úgy szorította magához, mint aki meg akarja fojtani… De aztán észbe kapott, és villámgyorsan elengedte. Kissé lehajtotta a fejét, míg kitörölte a könnyeit a szeméből, aztán Gevannira pillantott. Leírhatatlan fájdalom csillogott azokban a gyönyörű, sötétkék szemekben.
- Miért csináltad ezt velem?
Mark megelégelte a dolgot, mert hirtelen félre lökte Gevannit, és kilépett az ajtón. Alena riadtan ugrott utána.
- Mark! Hova mész?
- Kap egy órát a lovagod – felelte a férfi szinte utálkozva.
- Mark…
- Van mit megbeszélnetek. – Sarkon fordult, és magukra hagyta őket.
Egyikük sem szólt. Gevanni csak nézte a könnyáztatta, sápadt kis arcot, a fénylő, feketére festett hajat… De Alena most kerülte a tekintetét.
- Gyere be.
- De…
- Mark nem fog bántani érte.
- Ő aaa… - Gevanni képtelen volt kimondani a szót, de nem is volt rá szükség. A lány bólintott.
Bevezette a nappaliba. Pontosan olyan volt, mint amilyennek Gevanni annyiszor elképzelte magában az elmúlt két évben. Amilyennek az emlékeiben élt. Baloldalt, a sarokban a tévé, mellette az ablak, és az erkélyre nyíló ajtó, szemben a hálószoba. A nappali közepén a szokásos kis dohányzóasztal, és az ülőgarnitúra, annak háta mögött a plafonig érő szekrényen temérdek könyv és folyóirat… Minden tiszta volt, a polcokon itt-ott zöld növények virítottak, a parkettán sárga szőnyeg, az asztalon pattogatott kukorica… Talán épp filmet néztek?
- Ne haragudj, hogy csak így rád törtök…
- Miért tűntél el, Stephen?
Gevanninak torkára forrt a szó. Alena lekuporodott a kanapéra, és olyan kibírhatatlan szomorúsággal a szemében nézett fel rá, hogy az… az... az elviselhetetlen volt. Egyszerűen nem volt most mentség, hogy „ezt követelte meg az ügy”, hogy „csak a biztonságod érdekében”, meg a többi…
- Nem tehettem mást, én… - nem fejezhette be, mert Alena közbevágott.
- Azt hittem, meghaltál. Azt hittem… Van fogalmad róla, milyen volt ez nekem?! – Hirtelen ordítani kezdett, a szelíd szemekben most harag tombolt, mi több, egyenesen… gyűlölet.
- Fogalmam sem volt, hogy hová tűntél! Naponta jártam a rendőrségre, hátha megtudtak már valamit, és minden második alkalom után sírva rohantam a pszichológushoz… Négyszer hívtak be azonosításra a hullaházba! Négyszer! Fel tudod te ezt fogni? Fel tudod fogni, Stephen?!
Gevanni nem felelt. Kiszáradt a szája.
- Fel tudod te fogni, milyen érzés volt ott állni az előtt a letakart holttest előtt?! Négyszer!
- Alena, én..
- Tudod te, mit éltem én át akkoriban? Tudtál te róla, hányszor tartottam a kezemben a gyógyszeres dobozt, azon gondolkodva, melyikből mennyit vegyek be, hogy biztosan meghaljak? Mert ezt nem lehet kibírni? Eszedbe jutott ez egy pillanatig is, amikor elmentél?
Kifulladva elhallgatott, és rezzenéstelen tekintettel meredt az asztal túloldalán álló Gevannira.
- Miért csináltad ezt velem…
- Muszáj volt…
- Miért nem mondtad azt, hogy nem szeretlek, nem akarlak elvenni?
- De ez nem igaz!
- Hát akkor miért csináltad?
- Mert… mert ez olyan ügy volt…
- Olyan ügy, ami többet ért nálam.
- Nem! Ne kezdd ezt megint! Nekem ez a munkám, ez… Ez az életem, ezt meg kell értened..
- Nekem te voltál az életem, Stephen.
Csend lett. Ezzel nem lehetett vitatkozni.
- Most miért jöttél vissza?
- Látni akartalak…
- És most, hogy láttál? Most mi lesz?
Gevanni hallgatott.
Erre a kérdésre nem készült fel. Valahogy úgy gondolta, ha eljut oda, hogy Alena beengedi, akkor... akkor már mindent rendben lesz. De most nem volt bátorsága azt mondani, hogy „folytassuk”. Ő is tudta, hogy nem lehet.
- Egy évet vártam rád, Stephen. – Alena hangjában a harag helyett most már csak mérhetetlen szomorúság és lemondás csengett.
- Ha a bátyád nincs mellettem, abba belehalok.
- Alena…
- Megszervezte a temetésed. Tudtad?
Gevanni meghökkent.
- Mi?
- Megszervezte a temetésed, üres koporsóval, amibe csak a fényképedet tettük. Mert már édesanyád sem tudta elviselni ezt a bizonytalanságot. Ez mindennél rosszabb volt, Stephen. Nem tudtuk, hogy… hogy mi történt veled, és amikor már azt hittük, hogy meggyőztük magunkat, hogy már… már nem… akkor mindig, mindig felcsillant az a kis reménysugár, hogy nem találták meg a holttestedet, és talán mégis élsz... Talán magatehetetlenül fekszel valahol… Szibériában egy kórházban, vagy… vagy fogságba estél valami őrült küldetésen, vagy… mit tudom én, de élsz! Andy akkor, egy éve megelégelte ezt, mert látta, hogy csak tönkre megyünk bele. Én is, meg édesanyád is. Megszervezte a temetést, és mindannyiunkkal megígértette, hogy halottként tekintünk rád, és örökké szeretni fogunk ugyan, de nem gyászolunk örökké. Nem reménykedünk. És tudod, mit, Stephen? Segített! Eltemettünk a képeddel együtt téged is. És könnyebb lett. Így már volt rá esély, hogy feldolgozzam. Én megismerkedtem Markkal, és mindent elmeséltem neki, és ő megértett, és segített túllépnem ezen az… egészen. És kikísért a sírodhoz, eleinte minden nap, volt, hogy kétszer is. És velem sírt éjszakánként, pedig nem is ismert téged. Velem maradt, és szeretett, pedig tudta, hogy mindig te leszel az, akit igazán nekem szánt az ég. Csak… csak idő előtt el is vett tőlem.
És akkor most csak úgy… beállítasz…
Hitetlenkedve megrázta a fejét, mint aki maga sem hiszi még, amit mond.
- Egyszer csak... itt teremsz, és… nem is tudom, miért, mit akarsz egyáltalán, mit vársz? Mit vársz tőlem, Stephen?
Gevanni moccanni sem tudott. Mélységes iszonyattal töltötte el , amit hallott. Hogy tehette ő ezt? Szentséges ég, hát hogy tehette?!
- Miért jöttél most vissza, Stephen? – Alena hangja megint sírósra fordult.
- Én csak…
- Te csak?
- Hiányoztál. Minden nap minden…
- Vége van az ügynek, igaz?
Gevanni szívét megdermesztette a lány hangjából áradó csalódottság. Nem tudott szabadulni a tekintetétől.
- Vége, és te rögtön hozzám jöttél, hogy aztán legközelebb ugyanígy faképnél hagyj.
- Alena, én nem…
- Tudod, Stephen, azt hiszem, te… te tényleg csodálatos ember vagy. Neked tényleg ez az életed. Neked ezt kell csinálnod. De… De én ezt nem bírom. Akármennyire is szeretném. Nekem ez nem megy… Hiába jöttél ide, Stephen. Én nem megyek vissza hozzád…
Halálos csend szakadt rájuk.
Gevanni szeretett volna mondani valamit, hogy megmagyarázza. Hogy az egész csak Kira miatt volt, hogy megállíthassák végre és… De ez most eltörpült Alena szavai mellett.
Hirtelen Mark bukkant fel az ajtóban, és idegesen babrált a cigivel.
- Tudom, nem volt egy óra… folytassátok csak.
- Nem, Stephen már megy – ugrott fel Alena hirtelen. Gevanni önkéntelenül is hátrahőkölt. Mintha arcul csapták volna.
- De Alena, én még…
- Nekünk nincs miről beszélnünk, Stephen. Én már… Én nem szeretném, ha megint ide jönnél. Nem szeretnék a barátod lenni, én… igazából nem is érdekel, hogy miért jöttél vissza. Csak… hagyj minket békén. Rendben?
Gevanni lehajtotta a fejét. Mire is számított?... Mark sejtette, hogy magától nem mozdul a világ végezetéig sem, ezért mellé lépett, és szinte kedvesen azt mondta.
- Jöjjön. Kikísérem.
Megragadta Gevanni karját - nem úgy, mintha ki akarná rakni a szűrét, inkább mint ahogy egy jóbarátba karol az ember –, szinte gyengéden, és kivezette a folyosóra. Gevanni végre magához tért, és már indult is volna vissza, de Mark megállította.
- Nem akarja látni magát.
- De nekem beszélnem kell vele!
- És mit mondana neki?
Gevanninak torkára forrta szó. Hiszen eddig sem mondott semmit… Mark hosszan, szinte szánakozva nézte őt.
- Szereti, ugye?
Gevanni bólintott, és leszegte a fejét. Mark hallgatott egy percig.
- Hát. Előbb kellett volna.
Gevanni nem felelt.
- Ne jöjjön ide többet. Én nem vagyok egy féltékeny típus, de ha zaklatni merészeli, tényleg kiherélem. Keressen inkább valakit. És tanuljon a hibájából.
Gevanni már értette, mit szeret Alena ebben a férfiben.
- Jó éjszakát – mondta még Mark halkan, aztán becsukta az ajtót.
Stephen Loud hosszan állt még ott a sötétben, és potyogtak a könnyei, de egy hang nem jött ki a torkán. Aztán lassan, mint a halálraítélt, megindult a lift felé.
Persze. Marknak igaza van. Két év nagy idő, és bizonyára nem csak Alena, hanem ő maga is megváltozott. Persze, nem volt ez vigasztaló gondolat. Ahogy a többi sem. Ahogyan az sem, hogy mindenki átél szakításokat, ez mindennapos az emberi társadalom minden rétegében…. Nevetséges, ez még csak nem is igazi szakítás, hiszen két éve látták egymást utoljára… De az igaz, hogy néha elszakad az ember valakitől… Valakitől, aki tényleg fontos neki. És az is igaz, hogy vannak más lányok is. Az élet nem áll meg. Talán... Talán így volt megírva. Talán tényleg nem működött volna köztük, hiszen Alena a kezdetektől fogva nem értette, hogy ő a munkát nem hanyagolja el senkiért, és semmiért. Igen, biztosan… nem működött volna… Talán… talán lehet, hogy majd egyszer.. egyszer, amikor már nem sír utána. Akkor egyszer csak talál magának valakit. Így szokott ez lenni, nem? Miért pont ő lenne a kivétel, nem igaz? Talál majd valakit Alena helyett, ahogy ő találta Markot helyette. És akkor minden a helyére kerül. Csak addig kell kibírni. Ki kell bírni. Meg kell harcolni azért a cseppnyi boldogságért…
Gevanni még mindig nem tudta, hogy aki egy halálisten halállistáját használja, az boldogtalan ember lesz.
Rester meredten bámult ki az ablakon. Nézte a meghitten ismerős utcákat, az elsuhanó házakat… Ismerős alakok bukkantak fel az sarkokon, a boltokon ugyanaz a felirat csillogott, mint két éve. A postás is ugyanaz volt, a biciklijét kerregtető Rolling – fiú ugyanúgy sikoltozott, amikor Dawsonék fekete rottweilerje, Dozer megkergette a házuk előtt. Mégis, olyan volt az egész, mintha csak filmet nézne… A sötétített ablakon át sötétebbnek látta a világot is. A mellettük lassan elúszó, kopasz fák ágai ott tükröződtek az üvegen, minduntalan emlékeztetve őt rá, hogy valami elválasztja attól a kinti világtól.
Mi lesz, ha nem tudja lebontani ezt a falat? Mi lesz, ha nem csak üvegből van?...
Roger a padka mellé kormányozta a Mercedest, és leállította a motort. Mosolyogva hátra fordult Resterhez.
- Örülök, hogy megismerhettem, Anthony. És köszönök mindent.
- Én is köszönöm a szolgálatait, Rester – mondta Near is.
A férfi elvörösödött zavarában. Nem igazán tudta, mit mondhatna. Rogert nem is ismerte, Near meg… Near az utóbbi két évben úgy hozzá tartozott az életéhez, mint a tulajdon karja.
- Ugyan… Én csak az ügy érdekeit tartottam szem előtt…
Roger szívesen elmagyarázta volna, hogy milyen fontos szerepet is töltött be tulajdonképpen Near kifutófiújaként, hogy milyen nagy segítséget jelentettek a kapcsolatai, és a többi, de hát ezt nyilván Rester is tudja… És amilyen zavarban van szegény ember, talán bele is sülne a válaszba. Így aztán beérte egy biztató mosollyal, de nem ért célt vele. Rester szemmel láthatóan nemigen tudott mit kezdeni a helyzettel. Jelen pillanatban épp valamiféle köztes létben állapodott meg. Near mellett nem maradhatott, ezt elég egyértelműen a tudomására hozták. De a régi életét sem kaphatta vissza. Ez is nyilvánvaló… Near mentette meg a helyzetet.
- Még egyszer, köszönök mindent, Rester – mondta, és jelentőségteljes pillantást vetett a férfire. Ez felért egy utasítással, hogy ideje kiszállni. Rester fészkelődött egy sort a helyén, míg a kilincset kereste. Nem volt hozzászokva a hátsó ülés viszonyaihoz.
- Nincs mit, Near… - Hol a fiút nézte, hol a mosolygó férfit. - Akkor… Akkor én…
- Menjen.
Rester tekintete Nearre siklott, de semmit sem tudott leolvasni az arcáról. Sietve bólintott hát, és végre megtalálva a kis ezüstrudat, kinyitotta az ajtót, és kiszállt. Kedve lett volna nyomban vissza is ugrani, de ahogy visszapillantott az ülésre, elfogta a rettegés. Az a fajta életérzés, amit Near mellett megélt az elmúlt két évben… Nem, ha most visszaül, akkor még egyszer nem lesz esélye elszabadulni tőle! Ezt biztosan tudta. Becsapta az ajtót maga után, de túl kevés erővel, és csak másodszorra sikerült rendesen a helyére kattintania a zárat. Megfordult, és rámeredt az utca túloldalán álló házra.
Földszintes, elegáns, szürke zsindelytetős, fehér épület volt. Ablakaiban vékony, aranyszínű elválasztók, mögöttük fehér függönyök lebegtek. A bejárati ajtó is üvegezett, előtte két fehér oszlop tartotta kis veranda. A fal mellett lekopaszodott bokrok és gondosan visszametszett rózsatövek, a garázsfelhajtón megsárgult fű, a kertben nyáron pompázó virágok helyett most csak a sziklakert komor szürkesége fogadta, és a kerítés gyanánt ültetett sövény is csak valami fáradt, barnászöld színben búslakodott a januári hidegben. Egészen olyan volt, mint két éve… Talán csak a bokrok nőttek meg egy kicsit.
Rester némi tétovázás után átvágott az úttesten, és határozottan megindult az ajtóhoz vezető fehér mészköveken, de mire a verandára ért, elfogyott a lendület… Leírhatatlan érzés volt újra végigmenni azon a kis előkerten. Ismerős, mégis, riasztóan ismeretlen érzés is egyben… Rámeredt az ajtóra. Baloldalon még mindig le volt jőve a műanyagbevonat, pontosan ott, ahol még ő ütötte le annakidején véletlenül a létra sarkával, mikor a macskát akarta lehozni a tetőről…
Kopogni akart, de a mozdulat félbe maradt. Mi van, ha Sylvia nincs is itthon? Vagy mi van, ha már mással él, vagy… vagy elköltözött, vagy… nem, Near biztosan ellenőrizte ezt, ő az a fajta… Az üvegre pillantott. Jól láthatta benne a tükröződő Mercedes apró kis képét. Szerette volna, ha ugyanilyen jól látja azt is, mi vár most itt rá…
Félt.
Másfajta félelem volt ez, mint a nyomozás alatt, de ha lehet, még idegőrlőbb, még riasztóbb, még fagyosabb… még rosszabb…
Near nemigen értette, miért tétovázik annyit a férfi. Hacsak nem azért, mert semmi kedve visszatérni a régi életébe.
Ezt tökéletesen meg tudta volna érteni. Semmi izgalom, csak az ostoba magyarázkodások, hogy fogságba került… Mert az ő, Near utasítása szerint senkinek sem beszélhet róla, hogy a Kira ügyön dolgozott, csak a feleségének, és neki is csak szigorúan csak ennyit mondhat. Nem ejtheti ki a száján Yagami Light nevét, vagy az övét, de még csak L, Gevanni, Lidner, vagy akár Mello nevét sem. Nem beszélhet a listáról és a halálistenekről – nem beszélhet semmiről. Úgy kell élnie, mintha csak aktatologatást jelentett volna számára ez a két év.
Rester bizonyára maradéktalanul eleget is tesz majd az utasításának. Talán még ennyit sem mond majd a nőnek. Ki tudja? Persze, a család egyesek szemében szent és sérthetetlen. De persze, az is igaz, hogy Rester csak a kötelességnek él… Emellett, igencsak kicsi a valószínűsége, hogy bajba akarná keverni a családját… Egyáltalán. Miért ragaszkodik hozzájuk? Két év telt el, és az emberek változnak, ezt neki kéne a legjobban tudnia…
- Roger.
- Tessék, Near.
- Mire jó egy család?
- Szeretetet ad - vágta rá Roger gondolkodás nélkül. Nearnek kellett egy pillanat, mire feldolgozta az információt.
- Értem.
Hallgattak. Rester most háttal állt nekik. Többször is a csengő felé nyúlt, de nem merte megnyomni. Hátra fordult az autó felé, mintha onnan várna segítséget. Bíztatást. A szavakat, hogy nem lesz semmi baj. Vagy legalább egy pillantást, Neartől… Rester, amellett, hogy mélyen csodálta, tisztelte és vakon megbízott benne, egész megkedvelte a fiút. Persze, őt ez nyilván hidegen hagyta... Ennek ellenére most jó lett volna, ha kiszáll, és mond valamit. Igen, Near most is segíthetett volna. Ha ő ott van, akkor nem lehet baj… De a jól ismert, fekete autó gondosan felhúzott fekete ablakai némán, szinte fenyegetően meredtek rá. Nem láthatta, hogy Near meredten figyeli őt, és nem láthatta az apró, biztatónak szánt fejbólintást.
A pokolba is, hiszen eddig nem tétovázott, még ha Kiráról volt szó, akkor sem! Kissé remegő ujjakkal, de keményen nekifeszült a csengőnek. Hangos, meghitten ismerős bimbammolás csendült fel. Rester megint hátra pillantotta válla fölött. Most már határozottan fenyegetőnek tűnt az az autó. Ott lappangott körülötte az árnyék, a néma, ki nem mondott ígéret – ha nem nyílik most ki az ajtó… vagy ha újra becsukódik előtte… Akkor magával viszi, és soha, de soha többé nem is ereszti el… Gyorsan előre kapta a fejét.
Near meredten bámulta őt.
- Biztos, hogy itthon van a nő?
- Beszéltem a főnökével, Near – felelte Roger.
- És visszafogadja?
- Nincs senkije, alkalmi kapcsolatai voltak csak. A lánya az első számára. De ma ő sincs iskolában.
- Rendben.
Csendben figyelte Rester széles hátát. Igazság szerint nem értette azt az iménti pillantást. Mit vár még vajon tőle...? Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és egyhosszú, fekete hajú, karcsú nő állt a küszöbön. Egy pillanat alatt elsápadt, és néhány másodpercig még remegve bámult fel a férfire, aztán velőtrázó sikoltással a nyakába vetette magát, és sírva fakadt. Percekig csak ölelték egymást, remegve, mintha így is akarnának meghalni. De aztán egy fodros, piros ruhácska bukkant fel a verandán, vékony kis kezek, barna hajfürtök… Rester letérdelt, és magához ölelte a visongó kislányt.
Near rezzenéstelen arccal nézte őket. Furcsa volt látni, hogy Rester most már nem az övé. Hanem egy vadidegen gyereké. Talán... talán egy egészen kicsit fájdalmas is... Nem. Inkább csak kellemetlen. Megszokta már Restert, mint egy rossz papucsot, amit nincs szíve az embernek kidobni.
De hát, ennek így kell lennie, nem igaz?
Rester felkapta a kislányt, és megcsókolta a feleségét, aztán belépett a házba. Becsukódott mögöttük az ajtó.
Nem nézett vissza az autóra. Near viszont meredten bámult utána még egy pillanatig, csak aztán fordult előre.
- Menjünk.
Roger bólintott, és indított. A fekete Mercedes méltóságteljesen visszakanyarodott a padkáról az útra, és kényelmes tempóban indult a reptér felé. A kocsiban csend volt egy ideig.
- Köszönöm, hogy értem jöttél, Roger.
- Ugyan Near. Azok után, amit véghezvittél, ez még elenyészőnek sem mondható.
- De Rester nélkül nem jutottam volna vissza a szállodába.
Roger hallgatott. Abszurd mondat volt. Hiszen ott a taxi, a tömegközlekedés… Persze, Near egyiket sem használta még soha – főleg nem egyedül. A világ első számú zsenije nem tud egy olyan egyszerű dolgot véghezvinni, mint a buszra szállás...?
- Roger?
- Hm?
- Tényleg csak szeretetet ad egy család?
- Nagyon sok minden mást is, Near.
- Például?
- Nyugalmat. Biztonságot. Kitartást. Reményt. Valamit, amiért megéri áldozatokat hozni.
- Értem…
Near hallgatott egy percig.
- És mit kellene tennem, hogy én is szert tegyek egyre?
- Csak szeretned kéne valakit, Near.
A fiú nem felelt egy ideig, míg megfontolta a választ, aztán halkan azt kérdezte.
- Akkor nekem nem lesz soha, igaz?
- Soha.
Csend lett egy pillanatra.
- Kár.
Szokatlanul kemény volt a hangja. Talán a csalódottságát próbálta leplezni. Roger nem tudta hirtelen, mit mondhatna erre.
- Sajnálom, Near…
- Szükségtelen.
A férfi mély levegőt vett.
- Neked a Wammyben van a helyed, Near.
- Tudom.
- Már az is éppen elég nagy baj, hogy ilyen fiatalon kellett megtapasztalnod a világ romlottságát. Ettől még egy család sem védhetett volna meg.
- Tudom.
- És tudnod kell azt is, hogy…
- Én sem hiszem, hogy alkalmas vagyok rá, hogy családom legyen, Roger.
A férfi megint bólintott, de hallgatott. Near kibámult az ablakon.
Mérhetetlenül nyugodt egy környék ez. Az a fajta, amit a filmeken látni. Széles, árnyékos utcák, rendezett, nyitott kertek, elegáns, többnyire fehér házak... Mégis, volt valami unalmas állandóság, valami megmagyarázhatatlan monotonság ebben az egészben. Minden utca egyforma volt, csak aprócska részletekben tértek el egymástól. Csillogásában is középszerű… Rester tényleg ezt akarja, tényleg ezt az életet, ezt a... semmitmondó, unalmas életet? Két ilyen év után… Sokkal többet ér ő ennél! Persze… neki talán ez jelenti a nyugalmat.
Kirára gondolt. Nyilván ő sem vágyott másra, mint nyugalomra. Hogy ne kelljen többé félni tőle, hogy valami szörnyűség történik az emberrel munkába menet. Ne kelljen féltenie az apáknak a lányukat a durva férfikezektől, ne kelljen félnie az anyáknak, hogy elrabolják a csecsemőiket néhány vaskos köteg papírfecniért… Hogy ne kelljen rettegni a maguk harcát már megharcoló időseknek attól, hogy a saját házukban törnek rájuk a huligánok, kikacagva a remegő öregembert, akinek már nincs erő a karjában, hogy visszavágjon a pofonért… Kinevetve az öregasszonyt, aki sírva próbálja meg összeilleszteni a kettétépett, megsárgult fényképet egy egyenruhás, fiatal férfiről és ragyogó menyasszonyáról… Hogy ne kelljen félnie senkinek sem attól, hogy a fiát agyonlövik az iskolában a társai, csak mert szórakozásra vágytak… Igen, jobban meggondolva Kira is csak annyit akart, hogy az emberek boldogan élhessenek. Hogy a családok családok maradhassanak… Kár, hogy éppen ő gyilkolt a legtöbbet. Pedig neki volt családja…
Near rezzenéstelen tekintettel meredt az elsuhanó házakra.
Hát mégis van valami, ami minden más embernek van… ami talán Mellónak is megvolt, ha nem is a hagyományos értelemben… Csak neki nincs, és nem is lesz soha.
Hát mégis van valami, amiből ő kimarad, amit nem tud megszerezni magának. Vagy ha meg is szerzi - az csak illúzió.
Csupán csak illúzió...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
